1.fejezet

Isabella Marie Swan vagyok. 1,5 évesen vesztetem el a szüleimet egy autóbalesetben. Nevelő szülőkhöz kerültem, akiket nagyon szeretem. Őket meggyilkolták. Nem tudom, hogy miért nem öltek meg. 12 évesen már dolgoznom kellett, hogy fenn tudjam tartani a kis házamat, ami az erdő szélén található. Senki se törődött velem, s inkább megvetettek. Aztán egy nap beiratkoztam a Forksi Gimnáziumba. Ott találkoztam öt idegen emberrel, akik furcsán néztek rám, habár ők is elég furcsák voltak. Azonban az egyik srác, akinek bronz barna haja és zöld szeme volt, csak engem nézet. Egy kicsit zavart, ám hogy legyőzzem a tőlük való furcsa idegességet, oda köszöntem nekik.

- Sziasztok! – Köszöntem nekik, mikor a közelükbe értem.

- Szia. Hogy hívnak? – Kérdezte a koboldszerű lány.

- A nevem Isabella Swan, de szólítsatok csak Bellának. Annak jobban örülnék.

- A nevem Alice Cullen. – Mutatkozott be ő is. – Lehetünk barátnők? – Kérdezte tőlem, majd gyorsan körbepillantott a barátain, hátha azok ellentétes véleményen lennének.

- Nem is tudom. Nem nagyon vagyok barátságos típus, de felőlem lehetünk. – Válaszoltam neki egy zavart mosoly kíséretében.

- Értjük. Valami baj van veled? – Kérdezte tőlem a zöldszemű fiú.

- Nincs. Miért kérdezed? – Kérdeztem vissza, mert a kérdését nem tudtam mire vélni. Ennyire látszik rajtam, hogy baj van velem.

- Valami nyomaszt téged. Örülnék, ha beszélnél róla. – Mondta mind ezt úgy, mintha nagyon régóta puszi pajtik lettünk volna.

- Na, ide figyelj! Nem fogom a magánéletemet senki előtt kiteregetni, főleg nem egy olyan előtt, akit még csak nem is ismerek. Szóval megköszönném, ha békén hagynál.

- Én csak beszélni akartam veled. – Mondta a fiú.

- Nos, hagyj békén, ha megkérhetlek.

- Rendben.

Nem akartam bunkó lenni, de nem vagyok hajlandó neki elmondani, hogy mit történt velem. Otthagytam őket és keresni kezdtem a biológia termet. Alig hogy oda értem, valaki akkorát lökött rajtam, hogy elestem. Tudtam, hogy az egyik lány volt az, aki szándékosan tette, de nem érdekelt. De az azért fáj, hogy folyton mindenki engem bánt. Valószínűleg nagyon elbambulhattam, mert a bronz barna hajú fiú felsegített engem a földről. Csak azt tudnám, hogy hogy hívják. Azt hiszem, hogy bocsánatot kérek tőle. Nem akartam megbántani, de mielőtt még bármit is mondhattam volna, az a lány, aki fellökött, elráncigált onnan.

- Figyelj jobban, hogy hova lépsz kis perszóna. – Mondta a lány.

- Nem volt szándékos, elnézést – feleltem neki.

- Ja persze. Jobb lesz, ha nem mész Edward Cullen közelébe, különben megöllek. Érted?

- Jessica, hagyd őt békén – Alice kelt hirtelen a védelmemre. De miért és hogy került pont most ide?

- Alice! Ne üsd bele az orrod mindenbe.

- Jessica! – Szólt rá Alice. – Nem ártott neked Bella semmit sem, de te már zaklatod. Egyébként is Edward sose lesz a tiéd, már bocs. Inkább Bellával legyen, mint veled.

- Majd meglátjuk. Te meg jobb, ha nem akarsz bajt, tartsd magad távol tőle. Csak a miheztartás végett.

- Hagyj engem békén! – Már sírás határán voltam, de nem engedtem meg magamnak, hogy most elsírjam magam.

- Ne kezdj el itt bőgni, te mihaszna senkiházi. Miattad haltak meg a szüleid és a nevelő szüleid is. Te csak átok vagy mindenkire nézve.

Ez fájt a legjobban. Az, hogy így taposnak a lelkembe, holott semmit sem tudnak rólam.

- Hagyj engem békén! Neked milyen érzés lenne, hogy hamar elveszíted a szüleidet? – Már nem tudtam magamba türtőztetni a haragomat, ki kellett, hogy adjam magamból.

Elmentem onnan, mert már nem tudtam ott maradni tovább. Olyan síró görcs jött rám, mint még soha. Nagyon fájt, hogy így megaláznak. Ezen is túllépek, mint mindenen. Valaki követett engem.

- Bella! – Szól rám Alice.

- Mondd Alice. – Ám mielőtt megszólhatott volna, folytattam - Köszönöm, hogy kiálltál mellettem, de kérlek, hagyj magamra. Jelentéktelen kis senki vagyok.

- Bella. Te nem vagy jelentéktelen, de látom rajtad, hogy valami nagyon bánt.

- Kérlek, nem akarok róla beszélni.

- Jól van. Ha majd szeretnél, szólj nekem nyugodtan. Szívesen segítek neked.

- Köszönöm, de most haza tudnál vinni? Nincs kedvem itt lenni. Ha baj, akkor elmegyek haza gyalog.

- Elviszlek. Csak mond meg, hogy hol laksz.

- Rendben.

20 perc alatt a házhoz vezető kissé kanyargós erdei úton haladtunk. Hálás voltam Alicenek, amiért megvédett. Van valami, amiért úgy érzem, megbízhatok benne. Remélem, jó barátok leszünk. Amikor a házhoz értünk Alice szája tátva maradt, hogy egy kisebb villában lakom egyedül az erdő szélén. Ha tudná, hogy mennyit szenvedtem ezért a házért. Nagyon a szívemhez nőtt.

- Alice, gyere beljebb. – Invitálom, miután kinyitottam a bejárati ajtót.

- Bella. Ekkora házban élsz? De ugye nem egyedül? Olyan ez a ház, mint a miénk.

- Köszönöm. Valójában 12 éves korom óta dolgoztam, hogy egy ilyen házam legyen. De nem ez a lényeg. Gyere beljebb nyugodtan.

- Nem akarok zavarni.

- Nem zavarsz, egyedül lakom itt.

- Miért? Jessica miért mondta azt, hogy a szüleid és a nevelő szüleid miattad haltak meg?

- Elmondom neked, de kérlek, senkinek se mond el. 1,5 éves voltam, amikor a szüleimmel jöttünk haza egy kempingezésből. Anyukám vezette a kocsit, de véletlenül elvesztette a kormány felet az irányítást. Így egy árokban kötöttünk ki. Csak én éltem túl. Ez után egy kedves családhoz kerültem, akiket nagyon szerettem. Az egyik éjjel egy rabló megtámadta őket. Én már akkor aludtam, s már csak az elsülő fegyver hangjára ébredtem fel. Elvesztetem Elisát és Jacobot. 12 éves korom óta dolgozom, hogy ezt a házat megvegyem. Azóta egyedül élek. 

- Ez nagyon szomorú történet. Ha kell, akkor mi szívesen segítünk neked.

- Nem kell segíteni. Mindent megoldok egymagam.

- Akkor én megyek is. Holnap találkozunk.

- Igen.

Aznap éjjel róla álmodtam. Olyan szép volt. Azok a zöld szemek nagyon tetszenek nekem. Álmomban én voltam a felesége és boldogok voltunk. Aztán másnap egy újabb olyan reggelre ébredtem, ami poklok poklát tartogatta számomra.